George Clooney az Alkonyattól pirkadatigban. Nyakig tetkó, nyers brutalitás, a sivatagi hőség izzadtságától fényes, borostás arc. Rodriguez gyökér bűnözője, infantilis lábfetisiszta öcsivel súlyosbítva. Meg az a fehér fogsor, persze.
A filmhősöket amúgy is az aktuális ideálokhoz szabják, őszintén, ki hiszi el, hogy Achillesnek makulátlan volt a fogsora, nem beszélve az arcápolásról, Brad Pitt az, ráadásul félmeztelenül, a korhűség kedvéért (Trója). Aztán ott vannak a nők is, a tarkóból mosolygó Julia Roberts-szel az élen. Tényleg így néz ki egy egyszerű prosti (Micsoda nő) vagy egy egyedülálló anya (Erin Brockovich) az amerikai mucsa legmélyebb bugyrából? Szeretnénk, ha igen. Mert az ügyes dramaturgia direkt úgy akar hatni ránk, hogy magunkat képzeljük a lehengerlő hős helyébe: mi vagyunk a tökös bűnözők, az ellenállhatatlan démonok arra a bő másfél órára. Vagy lehetnénk mi is akár.
Ehhez persze sokat kellene gyúrnunk, pilateseznünk és beszédórára járnunk, nem beszélve a sok castingról és a még több szerencséről, ami ahhoz kell, hogy los angelesi pincérből ünnepelt filmsztárok legyünk. Keveseknek sikerül. De eljátszani a gondolattal, hogy én vagyok a szexi doki a Vészhelyzetből, leszámítva azt, hogy nem találnék vénát még magamon sem és az ősz halántékom nem úgy ősz, ahogy Dzsordzsinak, néha jót tesz az önbecsülésemnek.
Amúgy is, az egész a mosolyról szól. Seth Gecko is attól menő, hogy még azután is mosolyt villant, hogy halomra lőtte az öccsét kicsináló vámpírokat.
Hollywood egyébként is divatot teremt, olyanokat, amik idővel kimennek a divatból (cigiző nők? ne már!), és olyanokat is amik soha. A mosoly ilyennek tűnik. Lehet gyakorolni a tükör előtt, meg használni a társasági életben.
Ha hirtelen fel kellene idézned egy hollywoodi mosolyt, kié lenne az?
(Goerge Clooney egyébként nem is mosolyog az Alkonyattól pirkadatigban...)